Ha az ember meghallja a hard rock kifejezést, három zenekar juthat eszébe: a Deep Purple, a Black Sabbath, Led Zeppelin. Utóbbi a dobos, John Bonham tragikus halála óta gyakorlatilag megszűnt, a sokszor (és teljes mértékben tévesen) sátánista és hasonló rossz kifejezésekkel illetett Black Sabbath pedig több, mint 10 éve nem adott ki lemezt, csak turnékat vállalnak. Mellettük az irányzat további sikeres képviselői a Rainbow, Whitesnake, illetve a korábbi tagok sokszor sikeres szólómunkái. Az utolsó igazán aktív mohikán a ,,3 nagy’’ közül a Deep Purple maradt.
Az előzmények
Történetük kezdete egészen a 60-as évek közepéi vezethető vissza, amikor egy híres brit zenész, Chris Curtis (aki az akkoriban meglehetősen népszerű The Searchers tagjaként zenélgetett) egy új stílusú, különleges hard rock csapat megalakításának az ötletét vetette fel. Londoni lakása számos olyan helyi muzsikus-híresség gyülekezőhelyéül szolgált, mint például Danny Laine, David Knights, vagy -természetesen- Jon Lord, a nagyon tehetséges fickó, a klasszikusok szerelmese, és egy rakás rock-zenekar tagja. Azon bandák közt, ahol Jon játszott, volt egy, a Flowerpot Men nevű, amelyik nagyon befutott a Let's Go to San Francisco című dalocskával. A Flowerpot Men-ben játszva találkozott emberünk egy óriási The Pirates rajongóval, Nick Simperrel, és elhatározták, hogy innentől fogva együtt zenélnek. Ráadásul Curtis mesélt mindkettőjüknek egy virtuozitásáról elhíresült gitárosról, akit Ritchie Blackmore-nak hívtak, Hamburgban élt, naponta több órát gyakorolt és éppen rengeteg felesleges kapacitással rendelkezett. Röviddel később ezeket az embereket ott találjuk a próbateremben, első ötleteiken dolgozva. Curtis-szel kapcsolatban azonban mindjárt az elején komoly személyi problémák merültek fel. Persze azonnal kirúgták. Csatlakozott viszont hozzájuk a The Maze szimpatikus, csendes dobosa és énekese -Ian Paice és Rod Evans- úgyhogy a ma 1. felállásként ismert összeállítás végül is nagy nehezen 1967-ben beindult, mégpedig a következőképpen: Jon Lord (billentyűs hangszerek), Ritchie Blackmore (gitár), Ian Paice (dob), Rod Evans (vokál) és Nick Simper (basszusgitár).
MK1
A névválasztás először a Roundabout-ra esett, de úgy gondolták, hogy az igazi sikerhez különlegesebb névre lesz szükség, így lett a zenekar neve Deep Purple. Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy a meghallgatások alatt egy akkor még névtelen sírásó is jelentkezett, de nem fogadták el jelentkezését, sőt, hangos nevetésben törtek ki, miután meghallották. Az illető neve Rod Stewart volt. 1969-ben három kevésbé sikeres lemez (Shades of Deep Purple, The Book Of Taliesyn, Deep Purple) kiadása után Simper és Evans távoztak: az új énekes és basszusgitáros, Ian Gillan és Roger Glover az Episode Six-ből kerültek a Purple-be. De az első felállás jelentőségét mutatja, hogy még most, 40 év után is játszák az első lemezen szereplő Hush-t!
MK2
Annyi kezdettől fogva bizonyos volt, hogy új színeket hoztak a banda zenéjébe: Gillan hangja és Glover dalszerzői tehetsége nagyon is jól jött a zenekarnak, utóbbi különösen az In Rock lemezen érvényesült. Az élet úgy hozta, hogy e felállás minden LP-je a rock-történelem fontos pontjává vált (különösen érdekes volt az első koncertfelvételük, a klasszikus és hard rock zene keveréke, a Concerto For Group And Orchestra, amit a Royal Albert Hall-ban adtak elő hatalmas sikerrel). Az In Rock, a Fireball, a stúdió folyosóján felvett Machine Head és a Who Do We Think We Are albumokról olyan számok láttak napvilágot, mint a Black Night, a Child In Time, a Highway Star, a Lazy, a Space Truckin’, a Fireball, a Strange Kind of Woman, a Woman From Tokyo, vagy a Deep Purple (sőt, talán az egész rockzene) himnuszának is tekinthető, az egész világ által ismert Smoke On The Water… Ezen dalok mellett a Made In Japan című korong lett minden élő felvétel legnagyobbika, hasonlót azóta sem tudott senki alkotni. Sajnos újabb személyi problémák adódtak a zenekaron belül, főkét Blackmore és Gillan között (egy vitájuk során Gillan akkora pofont adott a gitárosnak, hogy eltört a keze). Ez volt az oka annak, hogy az énekes elhagyta a bandát. Őt szinte egyből (bár nem önszántából) követte Glover is. 1973-as távozásuk után a megmaradt tagok új énekes és basszusgitáros után néztek.
MK3
Az új tagok, a kisebb ’’átalakítást’’ igénylő (fogyókúra, öltözködési tippek) David Coverdale és Glenn Hughes szokatlan és új színt hoztak a Purple zenéjébe: Hughes a fekete zenék szerelmese volt, és befolyása jól hallható a 3. és 4. felállás valamennyi dalában. Mindazonáltal ez az új hangzás is nagyon jó volt, a Burn album folytatta a klasszikus Purple-hangzást, nagy slágerek kerültek ki belőle (Burn, Mistreated) és tisztességesen fogytak a lemezek is, de az 1974-ben megjelent Stormbinger album Hughes hatásának erősödésére már mutatta a változásokat, és minden idők leglassabb Purple-korongja látott napvilágot, igazán egetrengető siker nélkül, bár a címadó és a Lady Double Dealer sokak kedvence. Hughes és Coverdale harca a mikrofonállványért, illetve a klasszikus hangzástól eltávolodó album miatt Blackmore egyre több konfliktusba keveredett az énekessel és a basszusgitárossal, ezért 1975-ben -egy rakás belháború után- végül is távozott és megalapította a Ritchie Blackmore’s Rainbow (ismertebb nevén: Rainbow) zenekart. Az utolsó csepp a pohárban állítólag az volt, hogy a társai leszavazták a lemezről a Black Sheep Of The Family című dalt, amely végül a Rainbow első korongján jelent meg.
MK4
Az új gitáros keresése közben Hughes tett fel egy lemezt, amelyen egy bizonyos Tommy Bolin játszott. Egy jazz-gitáros lenne az ideális? Paice és Lord ellenezték, de ahogy egyre többet hallgatták a lemezt, egyre jobban tetszett nekik. Az eredeti felállás megmaradt két tagjaként (Coverdale és Hughes erős hatására) döntöttek az új gitárosról, bár nem sejthették, hogy gyakorlatilag a klasszikus Deep Purple halálos ítéletét mondták ki. Noha az új album, a Come Taste The Band a maga nemében kitűnően sikerült, a zenekar talán leggyengébb alkotása lett, az eredeti hangzásvilágnak már nyoma sem volt. Bolin és Hughes komoly drogproblémákkal küzdöttek, és így a zenekarnak állandóan gondjai voltak a színpadon. Bolin például egy alkalommal tokióban olyan rossz minőségű anyaggal lőtte be magát, hogy játszani sem tudott. Elvitték az összes japán csodadoktorhoz, de ők sem tudtak sokat javítani a helyzeten, ezért minden szólóját Lord játszotta le! A koncertről megjelent Last Concert In Japan című korong a gitár lekeverése miatt a Deep Purple leggyengébb hivatalosan megjelent felvétele lett. Ez a felállás jelentette a Deep Purple fennállása első periódusának végét 1976-ban. Ekkor Lord és Paice beszálltak az autójukba és elmentek. A Deep Purple gyakorlatilag feloszlott, bár még váltottak pár szót telefonom egy esetleges új albumról, többé nem zenéltek együtt. Ugyanazon év végén, december 4-én Tommy Bolin tragikus körülmények között, heroin-túladagolás következtében elhunyt.
MK2b
A tagok külön utakat egészen 1984-ig járták, ekkorra az egyedüliként sikeresnek mondható Rainbow csillaga is lehanyatlott. Gillan szólókarrierje éppúgy kudarcbe fulladt, mint a Black Sabbath-tal való próbálkozása, ami egyetlen lemezt és turnét ért meg. Glover a Rainbow-tagság mellett a produceri székben közben több fiatal és tehetséges zenekar (Nazareth, Judas Priest) útját egyengette. Paice, Lord és Coverdale a Whitesnake tagjai voltak, bár a dobost több zenekarban megtalálhattuk ebben az időben. Hughes és Simpler szólókarriert épített, Evans pedig befejezve a zenélést pszichiáter lett, miután 1980-ban még egy utolsó kísérletet tett és csinált Deep Purple néven egy koncertet, amely után hatalmas kártérítést kellett fizetnie. Róla azóta gyakorlatilag semmilyen információ nincsen.
Hosszadalmas tárgyalások után végül 1984-ben a banda történetének új fejezete kezdődött: az eredeti 2. felállás újra összeállt, kiadták az egyik legjobb lemezüket, a Perfect Strangerst. Bár előtte nem titkoltan tartottak attól, hogy az új hullámok közt eltűnhetnek, mert esetleg öreguras zenekarnak tartják őket, nem ez történt! A címadó és a Knocking At Your Back Door hatalmas slágerek lettek, a Deep Purple ezzel visszatért, de megváltozott valami, ugyanis a zenekaron belül Glover szerepe megnőtt, a produceri székbe is ő került, de ezzel mindenki csak jó járt, újra megteltek a koncerttermek., úgy tűnt, hogy újabb aranykor köszönt a zenekarra. Ezután 1987-ben megjelentették a House Of Blue Light című albumot, amely a Perfect Strangers árnyékában nem kapta meg méltó elismerését annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült alkotás. Érdekességképp említeném, hogy Deep Purple legkeményebbnek tartott riffje is ezen a korongon szerepel. 1987 januárjában első alkalommal Magyarországra is ellátogattak. A négy egymás utáni napon tartott koncertre egyetlen óra alatt eladták az összes jegyet! Úgy tűnt, hogy szent a béke, azonban Blackmore és Gillan között azonban a változatosság kedvéért újabb gondok akadtak (Ritchie ugyanis minden és mindenki fölött uralkodni akart a zenekaron belül); ez vezetett végül ennek a felállásnak is a végéhez és 1989-ben Gillan elhagyni kényszerült a zenekart.
MK5
Távozása után 1989-ben elkészítették a Slaves And Masters lemezt az ex-Rainbow énekessel Joe Lynn Turnerrel, majd turnéra is vitték.
MK2c
Az egykori Rainbow énekes személyével Lord, Paice és Glover nem tudott közös nevezőre jutni, ezért (és a 25. évfordulón a legnagyobb felállást látni akaró kiadó miatt) 1993-ban újra összeállt a legendás II. felállás és megjelent a The Battle Rages On lemez (a pletykák szerint a dalokat már Turnerrel rögzítették, majd Gillan visszatérte után újra felvették az éneksávokat). Érdekes, hogy az Anya című dalt egy magyarországi élmény ihlette, még a ,,puszta'' szó is elhangzik benne.
MK6
A turné közepén az újabb viszályok miatt Blackmore kiszállt, de a turnét Japánban folytatni kellett, mert rengeteg pénzt buktak volna rajta, ha lemondják az állomásokat. Ezért szükség volt egy olyan gitárosra, akiért Japánban rajonganak és nem utolsó sorban meg is tudja tanulni a dalokat időre. A választás a fantasztikus képességekkel rendelkező gitárvirtuózra, Joe Satriani-ra esett és a turnét sikerült befejezni, nem kis sikerrel! Vele szívesen dolgoztak volna együtt a zenészek, de sajnos egy másik kiadóval még két évig érvényben lévő szerződése ezt meghiúsította.
1995-ben Ian Gillan, Glover, Lord és Paice mellett új gitáros lépett fel: Steve Morse.
MK7
A képességeit még maga Blackmore is elismeri, bár sose tett rossz megjegyzéseket a Purple egyik gitárosára sem, Bolint is jó zenésznek tartotta. Bér nem választanak meg senkit sem véletlenül a legjobb gitárosnak ötször az Egyesült Államokban… Ebben az időszakban már a zenekart nyugalom kísérte, a mindennapos viták megszűntek. A felállás első lemeze a Purpendicular lett, amellyel folytatták a hagyományokat, a Sometimes I Feel Like Screaming nagy sláger lett belőle, a Ted The Mechanic pedig az egyik legfurcsább riffet tartalmazta, de a nézők megszerették ugyanúgy, ahogy az új gitárost. Ezt a lemezt az Abandon követte 1998-ban, de ez nem lett kiemelkedő alkotás. 2001-ben Ronnie James Dio-val kiegészülve újra felléptek a Royal Albert Hall-ban, újra hatalmas sikerrel. Ez volt az a pont a zenekar történetében, amikor a nagy felállás újabb meghatározó tagja, Jon Lord kilépett, mert úgy érezte, öreg már az állandó turnézáshoz.
MK8
Az új billentyűs Don Airey lett, aki korábban Ozzy Osbourne-nal és a Black Sabbath-tal is dolgozott. 2003-ban a Bananas album jelent meg, rajta a Contact Lost című dallal, amelyet a Columbia űrsikló tragédiájának emlékére írtak. Egy időben az a pletyka is megindult, hogy sem Blackmore, sem Coverdale, sem Hughes nem zárkózik el attól, hogy együtt zenéljenek. Melléjük még egy billentyűs és egy dobos csatlakozna, mivel Lord valószínüleg nem állna egy színpadra Blackmore-ral és Paice sem hagyná ott a jelenlegi Deep Purple-t. Emellett arról is egyre többet hallani, hogy a legendás 2. felállás adjon néhány koncertet, de ettől Gillan elzárkózott. 2005-ben jött a következő, Rapture Of The Deep című lemez, amellyel mostmár a hatodik X közelében járó zenészek turnéra is indultak. 2006. február 26-án Budapest volt az állomás, ahol bebizonyították, hogy nem véletlen tudnak megtölteni akár egy 25 ezer férőhelyes stadiont a mai napig különösebb erőfeszítés nélkül. Jó hangulatban, bármelyik mai zenekart elsöprő előadással álltak a deszkákra, hihetetlen élményt adva az egyre több fiatalt magában tudó rajongótábornak. Ezzel kapcsolatban Gillan nyilatkozta, hogy meglepődötta közönség összetételén: ,,Magunkra visszatérve, koncertezni még mindig csodálatos, estéről estére más, izgalmas. Fantasztikus érzés ott fent állni, és látni, hogy a közönségünkben tizenévesek is vannak. Nemrég elvittem a lányom egy koncertre, és a show után az öltözőben viccesen azt kérdeztem tőle, vajon hogy került ide ez a sok kölyök? Mire azt mondta: hát nem érted, apa, a Deep Purple tényleg menő.’’ Tényleg az.
Stúdiólemezek
MK1 (Blackmore-Evans-Simpler-Lord-Paice)
- · 1968 Shades Of Deep Purple
- · 1968 The Book Of Taliesyn
- · 1969 Deep Purple
MK2 (Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice)
- · 1970 Deep Purple in Rock
- · 1971 Fireball
- · 1972 Machine Head
- · 1973 Who Do We Think We Are
MK3 (Blackmore-Coverdale-Hughes-Lord-Paice)
- · 1974 Burn
- · 1974 Stormbringer
MK4 (Bolin-Coverdale-Hughes-Lord-Paice)
- · 1975 Come Taste the Band
MK2b (Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice)
- · 1984 Perfect Strangers
- · 1987 The House of Blue Light
MK5 (Blackmore-Turner-Glover-Lord-Paice)
MK2c (Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice)
- · 1993 The Battle Rages On
MK6 (Satriani-Gillan-Glover-Lord-Paice)
- · Nem készült stúdiólemez
MK7 (Morse-Gillan-Glover-Lord-Paice)
- · 1996 Purpendicular
- · 1998 Abandon
MK8 (Morse-Gillan-Glover-Airey-Paice)
- · 2003 Bananas
- · 2005 Rapture of the Deep
Magyarországi fellépések:
- · 1987. január 27., Budapest Sportcsarnok
- · 1987. január 28., Budapest Sportcsarnok
- · 1987. január 29., Budapest Sportcsarnok
- · 1991. február 5., Budapest Sportcsarnok
- · 1991 szeptember 15., Nyíregyháza
- · 1991 szeptember 18., Szombathely
- · 1996. április 4., Budapest Sportcsarnok
- · 1998. június 7., Budapest Kisstadion
- · 2003. október 18., Budapest Sportaréna
- · 2003. december 8., Debrecen Főnix Csarnok
- · 2006. február 26., Budapest Sportaréna
- · 2006. november 3., Budapest Opera, OTP Gálaest, privát koncert
- · 2007. november 16., Budapest Sportaréna
|